A múlt héten André a Jordánon átkelésről beszélt, és azt mondta el, hogy az egy sikeres történet volt: a papok bátran, hittel begázoltak a Szövetség ládájával a folyóba, az kettévált előttük, és addig ott álltak stabilan megvetett lábbal, amíg az egész nép át nem vonult előttük. Az is elhangzott, hogy ez talán azért ment könnyebben Izrael népének, mert már átéltek egy hasonló csodát, amikor kettévált a Vörös-tenger. Ma az Áhítatban kijelölt szakasz szerint megvizsgálhatjuk, hogy történt ez: milyen volt az első ilyen élményük, az első ilyen csoda, amit átélt a nép. Nem szeretném most a teljes történetet felolvasni, hanem csak azokat az igéket, amik arról szólnak, hogy mi játszódott le a nép szívében. Mi volt más ennél az első csodánál? Hogy élték meg ezt? Éppen ott tartunk, hogy a tíz csapás után a fáraó végre elengedi a zsidó népet a rabszolgaságból, kivonulnak az ország határához, a Vörös-tengerhez, és letáboroznak a pusztában, amikor a fáraó meggondolja magát, és utánuk ered a seregével, hogy visszahajtsa vagy leölesse őket. Ekkor ezt olvassuk:
Alapige: 2Mózes 14:9-12
Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje –, és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál, Baal-Cefónnal szemben. A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az Úrhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg!
Nagyon mást látunk itt a nép szívében, mint a Jordánnál történt második csoda előtt. Nézzük meg még egyszer a lényeget: mit mondanak Mózesnek?
Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg!
Egyiptom, Egyiptom, Egyiptom. Négy mondatban ötször hangzik el. A páni félelem érződik ki ezekből a mondatokból, a rettegés, hogy valami új és veszélyes következik, és ez az utolsó pillanat, amikor még vissza lehet hőkölni. És csak tolul fel újra és újra az ajkukról a biztonságot jelző szó: Egyiptom, Egyiptom, Egyiptom. Pedig honnan indult ez az egész történet? Isten azt mondta Mózesnek, amikor elhívta az égő csipkebokorból: “Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak.”
Az egész Izrael fiainak segélykiáltásaival kezdődött. És most, amikor itt vannak a változás kapujában, amikor mindjárt elhagyják az országot, ahol ki akarták irtani és halálra akarták dolgoztatni őket, ahol ölték a csecsemőiket, ahol tizedrendű állampolgárok voltak, akkor visszahőkölnek, és mást sem mondanak, csak Egyiptom, Egyiptom, Egyiptom. Segélykiáltás, aztán visszahőkölés a változás kapujában. Testvérek, szerintem ebben könnyű magunkra ismernünk.
Mindannyiunknak vannak olyan bűnei, olyan hibái, olyan függőségei, olyan rosszul működő kapcsolatai, olyan problémái, amikor Istenhez kiáltunk segítségért, mert nyomorgunk benne. És Isten hűséges, Isten meghallgatja az imákat, és segít, ad lehetőséget a változásra, aztán mi visszatáncolunk. Ugye, hogy ezt szoktuk csinálni? Nyomorúság, segítségkérés, lehetőség a változásra, megijedés és visszatáncolás. Egyiptom, Egyiptom, Egyiptom.
Mi itt a kulcsszó? Rossz, de nem elég rossz. Rossz, de nem elég rossz ahhoz, hogy vállaljuk a változást. Rossz, de nem elég rossz ahhoz, hogy ott hagyjuk azt, amit már ismerünk. Rossz, de nem elég rossz ahhoz, hogy ugorjunk egyet az ismeretlenbe. Azt még éppen vállaljuk, hogy imádkozunk Isten segítségéért, de amikor megjönne, nem merünk élni vele. Csak az imádkozásig jutunk.
Hadd hozzak pár konkrét példát arra, ahogy a mi életünkben megjelenhet ez a jelenség.
- Rossz az egészségem, de nem elég rossz ahhoz, hogy életmódot változtassak. Inkább csak imádkozom, hogy javuljon.
- Rossz, hogy nincs társam, de nem elég rossz ahhoz, hogy elkezdjek aktívan ismerkedni. Inkább csak imádkozom.
- Rossz a kapcsolatom a házastársammal, de nem elég rossz ahhoz, hogy párterápiára menjünk, vagy elkezdjünk valahogy dolgozni rajta. Inkább csak imádkozom, hogy javuljon.
- Továbbmegyek: ver és megcsal a párom, de nem elég rossz a helyzet ahhoz, hogy elmeneküljek tőle. Inkább tűrök, és imádkozom, hogy javuljon.
- Rossz a kapcsolatom Istennel, de nem elég rossz ahhoz, hogy változtassak a hitem gyakorlásán. Inkább csak imádkozom, hogy javuljon a kapcsolat.
- Rossz a kapcsolatom a szüleimmel, a gyerekeimmel, vagy egy testvéremmel a gyülekezetben, de nem elég rossz ahhoz, hogy felhívjam telefonon, vagy odamenjek hozzá, és megtegyem az én részemet, hogy legyen lehetőség a helyreállásra. Inkább csak imádkozom.
- Rossz a munkahelyem, de nem elég rossz ahhoz, hogy más állást keressek, vagy beszéljek a főnökkel, hogy min lehetne változtatni. Inkább csak imádkozom.
- Rossz a kapcsolatom az alkohollal, a cigarettával, a drogokkal, vagy bármilyen más függőségem van, de annyira nem rossz a helyzet, hogy bevalljam, hogy segítséget kérjek, hogy elvonóra menjek. Inkább csak imádkozom.
Rossz a helyzet, de nem elég rossz ahhoz, hogy tegyek is valamit az imádkozáson túl.
Mi volt a nép problémája? Miért hőköltek vissza? Miért nem mertek lépni, amikor arra volt szükség? Mert nem láttak elég messze hit által. Mert hibásan látták a lehetőségeiket. Egyiptomot ötször említik ebben a négy mondatban, de felbukkan egy másik helyszín is. A puszta.
Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg!
Itt ment félre a dolog a népnél. Azt hitték, hogy Egyiptom és a puszta közül lehet választani. És ha így nézzük a dolgot, tulajdonképpen logikus, amit mondtak. A pusztánál tényleg jobbnak tűnik Egyiptom is. Oké, ott rabszolgamunkát kell végezni és megölik az újszülötteket, de van víz, van élelem, van fedél a fejünk fölött, nem csak a teljes létbizonytalanság.
Ugyanezt érezzük a problémáinkkal is. Oké, tény, hogy elég rossz, tény, hogy szenvedek tőle, tény, hogy megkeseríti az életem, de ezt már legalább ismerem. Itt már nincs létbizonytalanság. Tudom, milyen, tudom, hogy működik, tudom, mikor mit kell csinálni, hogy mégiscsak fenntartsam valahogy az életemet. Ha változtatok, fejest kell ugranom az ismeretlenbe. Akkor jön a puszta, jön az üresség.
És a puszta félelmetes: ott kiderül, mi van a szívemben. Ott kiderül, ki vagyok én igazából. Ott már nincs mivel kitölteni az életem és takargatni magam, a lényem lényegét.
Ott bizonytalanság van: az már nem a régi, és még nem az új. Ott üresség van, ott Istenre utaltság van, ott nem használhatom az addig bevált módszereimet, képességeimet, hanem hitből lehet csak túlélni, Istenre hagyatkozva. És ettől félünk.
Testvérek, két dologban tévedett a nép. Egyrészt abban, hogy Egyiptom és a puszta között lehet választani. Nem. Egyiptom és Kánaán között lehet választani. Isten segítségével az én helyzetem is lehet még jobb. Meg lehet szabadulni a szenvedéstől, amibe beleragadtam. Attól, ami rossz, de nem elég rossz. Ez volt az első tévedésük.
A második tévedésük az volt, hogy a puszta rossz. A puszta félelmetes, a puszta nehéz, de a puszta nem rossz. A puszta Isten tervének az integráns része. Puszta nélkül nem lehet eljutni Kánaánba. Szenvedés nélkül, őszinteség nélkül, a helyzettel és önmagunkkal való szembenézés nélkül, bűnvallás nélkül nincsen változás, nincsen Kánaán. A pusztát még Jézus sem hagyhatta ki. Miért gondoljuk, hogy mi kihagyhatjuk? Miért gondoljuk, hogy érdemes kihagynunk? A puszta jó hely, hasznos hely, ami a javunkra van, ahova Isten okkal visz be minket. Kánaánba a pusztán át vezet az út.
Tehát Izrael segítséget kért, segítséget kapott, és aztán az utolsó pillanatban vak volt ahhoz, hogy éljen vele. Csak Egyiptomot és a pusztát látták választási lehetőségként. Egyiptom rossz volt, de nem olyan rossz. És nem látták Kánaánt az út végén, és nem látták, hogy a pusztában Istennek van ereje megtartani és megváltoztatni őket.
Itt akár le is zárhatnánk a mai igetanulmányozást, de menjünk még egy pár lépéssel tovább a történetben. Nézzük meg Mózes és Isten reakcióját a nép félelmére!
Mit reagál Mózes?
2Mózes 14, 13-14: De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!
“Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket.” Azaz: itt a lehetőség, emberek! Mikor lesz szerintetek még ilyen alkalom a szabadulásra? Hát nem látjátok, hogy Isten tényleg meghallgatta az imáitokat, és most segíteni akar? Miért nem éltek vele? Nem kell semmit csinálnotok, csak ne menjetek vissza, csak ne folytassátok ugyanazt! És aztán elkezd imádkozni. Ez nincs leírva, csak a következő versből tudjuk, hogy imádkozni kezdett.
El tudjuk képzelni, hogy rimánkodhatott Istennek: “Uram, látod, hogy itt vagyunk a cél előtt, és ezek képesek lennének visszafordulni! Meddig eljutottunk már, hány csodádat átéltük, és most megijedtek az utolsó lépésnél! Ha Izrael Egyiptomban marad, elhalnak, beolvadnak, kipusztulnak, nem tud a te terved megvalósulni rajtuk keresztül!
Kérlek, segíts, Uram!”
Isten pedig nagyon érdekesen válaszol az imájára.
2Mózes 14,15: Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak!
Milyen érdekes, nem? Isten úgy válaszol az imára, hogy most már ne imádkozz. Annak már megvolt az ideje. A maga idejében jól tetted, hogy imádkoztál. Én meg is hallgattam. Most te jössz. Most már nem még több ima kell, hanem el kell indulni. Ott voltál a problémáddal, ami nem volt olyan rossz, hogy változtass is rajta. Csak ahhoz volt elég rossz, hogy imádkozz érte. De én komolyan vettem az imádat. Én segítettem. Itt a lehetőség. Élsz vele? Bízol Istenben? Van hited? Elhiszed, hogy a pusztától nem kell félni? Elhiszed, hogy a végén vár az Ígéret földje? Elhiszed, hogy megszabadulhatsz, ha végigmész az általam kijelölt úton? Vagy csak imádkozol tovább?
Testvérem, a te életedben mik azok a dolgok, amik rosszak, de nem elég rosszak ahhoz, hogy változtass rajta? Te mitől szenvedsz, és mitől félsz? Mi az, amiről tudod, hogy javítana az életeden, de egyszerűen félsz a változástól, vagy lusta vagy megtenni a szükséges lépéseket? Mi az, ami megnyomorítja az életed, csak túl félelmetes váltani belőle?
És vajon közösségként mik ezek a dolgaink? Mi az, amit megszokva szenvedünk? Mi a mi langyos pocsolyánk, amit nem merünk ott hagyni? Mi az, ami a közösségünkben már rossz, akár évek vagy évtizedek óta, de nem elég rossz ahhoz, hogy változtassunk rajta? Bizonyos struktúrák? Bizonyos szolgálati területek? A kapcsolatunk a várossal? A kapcsolatunk egymással? Az épületünk? Mi mitől esünk el a félelem miatt? Mitől esett el eddig ez a gyülekezet az újtól, az ismeretlentől, a pusztától való félelem, a megszokás, a langyos pocsolyával való megalkuvás miatt? Keressük ezeket imádságban, a személyes életünkben és közösségként is, és keressük azt, hogy miben van itt a cselekvés ideje.
És hogy mi a történet vége? 31. Amikor látta Izráel, hogy milyen erős kézzel bánt el az Úr Egyiptommal, félni kezdte a nép az Urat. Hitt az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.
És amikor legközelebb kerültek ugyanebbe a helyzetbe a Jordán partján, már tudták, hogy bízhatnak Istenben, és nem egy újabb kör imára van szükség, hanem arra, hogy belegázoljanak a vízbe. Ámen.
Szerző: Lipták András
