A mai címünk: Mi térdelünk eléje, mármint Jézus elé, mikor jön. De én szeretnék egy kérdőjelet rakni a végére. Mi térdelünk eléje, mikor jön? Vagy büszkén kihúzzuk magunkat?
Két emberről szól a mai igehirdetésünk. Az egyikük büszkén kihúzta magát Isten jelenlétében, a másikuk elé térdelt.
Lk 18, 9-14: Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Kinek szól ez a tanítás? Ez az elbizakodott embereknek szól, akik igaznak tartják magukat, a többieket pedig lenézik. Vagyis, valljuk be, neked és nekem, testvérem, hiszen nagyon sokszor mi is elbizakodottak vagyunk, igaznak tartjuk magunkat, és a többieket lenézzük, én legalábbis biztosan. Mit tudhatunk meg ebből a példázatból? Azt, hogy mitől függ az, hogy farizeus vagy, vagy vámszedő az Istennel való kapcsolatodban. Mitől függ, hogy Isten felé olyan vagyok, mint a farizeus, vagy olyan, mint a vámszedő? Mitől függ, hogy Isten szemében farizeus vagy vámszedő vagyok? Mitől függ, hogy ma megigazulva megyek-e innen haza?
A gondolatainkat és viselkedésünket gyakran a mélyben, akár tudattalanul meghúzódó hiedelmeink határozzák meg. Vajon mi van a két hozzáállás mélyén, milyen hiedelmükben különböznek egymástól? Hát abban, hogy mit gondolnak arról, hogy mi adja az ember értékét. Mi adja az ember értékét? Ez ennek a történetnek a kulcskérdése, és a mai igehirdetésnek is a kulcskérdése. Mi adja az ember értékét? Az, ahogy erre a kérdésre válaszolsz a szíved mélyén, talán tudattalanul, az meghatározza az Istennel és emberekkel való kapcsolatodat.
Szóval tegyük fel a kérdést: Mi adja az ember értékét? Egy magyar idézetgyűjtő weboldalon megnéztem, milyen idézeteket gyűjtöttek híres emberektől ebben a témában. Nem szeretném őket kommentálni, csak ízlelgessük őket egy pár másodpercig.
Minden ember annyit ér, amennyivé önmagát teszi. – Adolf Freiherr Knigge, író
Az ember annyit ér, amennyit változtat a világon. – André Malraux, író, miniszter
Minden ember annyit ér, amennyit a köz javára tesz. – Baross Gábor, miniszter
Minden ember annyit ér, amennyi fájdalmat elbírni képes. – Cholnoky Viktor, író
Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti. Vagyis a szeretetnek behunyt szemmel is érezhető jelenléte. – Müller Péter, író
Ezt mondják az írók és nagy emberek. És elgondolkoztam, mit mondana a farizeusunk a történetben, ha neki is feltennénk a kérdést.
“Az ember értékét az adja, hogy mennyire tartja be a vallási előírásokat.”
“Az ember értékét a tisztasága adja.”
“Az ember értékét az adja, hogy az Örökkévaló akarata szerint éli-e az életét.”
Valami ilyesmit mondhatott volna, ha megkérdezzük tőle, mi adja az ember értékét.
És vajon mit gondolunk mi, mai szegedi baptista hívők erről, milyen idézeteket lehetne talán tőlünk gyűjteni, ha végiggondolnánk, hogy a szívünk legmélyén mit hiszünk erről?
Az ember értékét az adja, hogy mennyire komoly hívő.
Az ember értékét az adja, hogy ápolja-e a kapcsolatot Istennel.
Az ember értékét az adja, hogy mit tesz Istenért.
Az ember értékét az adja, hogy másokért éli-e az életét.
Az ember értékét az adja, hogy mennyi kísértést győz le.
Az ember értékét az adja, hogy mennyire komoly szolgálatot végez.
Az ember értékét a gyermekei adják.
És sorolhatnám a végtelenségig. Nagyon sokféle gondolattal találkoztunk. Vajon melyik az igaz? Egy igaz, vagy több? Egy nagy választ kell erre találnunk, vagy sokféle válaszból áll össze a kép?
Egyes mondatokra, akár a híres emberektől vett idézetekből, akár a farizeus gondolataiból, akár ezekből az általam kitalált mondatokból talán az fogalmazódott meg benned, hogy ez végül is igaz. Ezzel tulajdonképpen egyet tudsz érteni. Tényleg ez adja az ember értékét, hogy mondjuk mennyit változtat a világon, hogy az Örökkévaló akarata szerint éli-e az életét, vagy hogy másokat szolgálva él-e. Másokra talán azt mondtad magadban, hogy hát, te ezt nem így gondolod, te ezt nem vennéd fel a listára, hogy mondjuk mennyi fájdalmat képes elviselni. Akár egy szavazást is tarthatnánk, hogy ki szerint melyik állítás valós, és összerakhatnánk egy közös listát, hogy mi adja az ember értékét.
De akár le is egyszerűsíthetjük az egészet egy állításra. Mi van ezeknek az állításoknak a mélyén, mi a közös pont?
Egy közös pontot találunk ezekben az állításokban: hogy az ember értékét az ember adja. Az ember értékét az ember bizonyítja. Én mondom meg, mitől értékes az ember. Mi együtt mondjuk meg, mitől értékes az ember. Én döntöm el magamról, hogy értékes vagyok-e, vagy nem. És Jézus a példázatában ezt a gondolkodásmódot, ezt a belső, mindent átható hiedelmet jelöli meg a farizeusi büszkeség, elbizakodottság és lenéző hozzáállás gyökereként: hogy az ember értékét az ember adja. Ez van a farizeus szíve mélyén a történetben: hogy én bizonyítom a saját értékemet. Hogy nekem bizonyítanom kell Isten felé, magam felé és mások felé, hogy értékes vagyok, újra és újra. Hogy az értékem rajtam múlik. És ez a meggyőződése alapjaiban meghatározta azt, hogy milyen a kapcsolata Istennel és emberekkel. Ez a belső hiedelem minden kapcsolatára kihatott. A társadalmunk, de még a hívő társadalmunk és mi magunk is nagyon sokszor úgy gondolkodunk, hogy az ember értékét az ember határozza meg, hogy az embernek bizonyítania kell a saját értékét Isten felé, mások felé és saját maga felé.
Két út áll előttünk, ha a szívünk mélyén ezt gondoljuk.
- Ha úgy érezzük, hogy ez sikerül, hogy ez megy, hogy bizonyítani tudjuk az értékességünket, akkor úgy érezzük, rendben vagyunk Istennel, rendben vagyunk magunkkal, és jól érezzük magunkat másokkal, bár kicsit titkon lenézzük őket. ‘Alapvetően jó vagyok, jó hívő életet élek, nincsenek nagy visszatérő bűneim, betartom amit kell.’ De mi a valóság? Ha így gondolkodom, akkor büszke leszek, önelégült leszek, felfuvalkodott leszek, és ez elvág Istentől, elvág a lenézett többiektől, és elvág magamtól is, mert magamra is csak az elért eredményeim alapján tudok tekinteni, és teljesítménykényszerben, hajszoltságban élek, hogy fenntartsam a jó önértékelésemet. Ez a farizeus útja. Ők úgy érezték, megy ez nekik, megy nekik a hívő élet, megy nekik a törvény szerinti tisztaság, ők bizonyítják az értékességüket. És mivel Jézus szerette őket, újra és újra próbálta sokkolni őket olyan képekkel, mint a meszelt sír, ami kívülről szép fehér, belül meg rothad, hogy rájöjjenek, hogy nem, nem megy nekik. Nem, nem sikerül bizonyítani az értékességüket, hiába hiszik azt. Nem, ez csak egy illúzió, hogy ők Istennel, magukkal és embertársaikkal is rendben vannak. Mert a szívük mélyén bűn van, mint mindenki másnak, csak nagy akaraterővel fenntartanak rajta egy szép fehér mázat. Ez az első út, ami talán ránézésre jól néz ki, de tévút.
- Ha úgy érezzük, hogy nem sikerül a szép, rendezett hívő élet, ami mindenki másnak megy, akkor van egy másik út is. Akkor úgy érezzük, nem tudjuk bizonyítani az értékünket. Akkor szégyelljük magunkat, nem merünk Isten elé állni, és az emberektől is félünk. Úgy érezzük, értéktelenek vagyunk, és ezt mindenki látja. Bár így is titokban lenézzük a többi embert, mert igazából ugyanolyan rosszak mint én, vagy rosszabbak, csak még képmutatók is! És akkor haragszom Istenre, haragszom magamra, és haragszom másokra is. És pont ugyanúgy elidegenedek mindenkitől, embertől, Istentől és magamtól is. Tehát ez is egy tévút.
Talán azt gondolnánk, hogy ha az előző a farizeusi út volt, akkor ez a vámszedőé, de a vámszedő nem ezt csinálta. Van egy harmadik út is, ami a gondolkodás megváltoztatásával, vagyis megtéréssel jár, és ami helyreállítja a kapcsolatot Istennel, magammal és másokkal.
Mit csinált, mit gondolt, mit hitt máshogy a vámszedő?
A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.
Hitte, hogy nem neked kell bizonyítanod az értékedet Isten felé, hanem Isten bizonyítja az értékedet feléd. Hitte, hogy Isten adja az ember értékét és nem saját maga. Hitte, hogy az Istennel való kapcsolatban van a megigazulás, és nem a teljesítményben. Kapcsolat, nem teljesítmény! És ez az igazi kegyelem, ez az igazi örömhír, testvérek. Van másik ilyen vallás, van másik ilyen filozófia, van bármi más hely, ahol nem az az üzenet, hogy bizonyítsd, hogy értékes vagy? De eljött Isten a Földre közénk, és ő azt mondta: hadd bizonyítsam én, hogy te értékes vagy! Te nem tudod bizonyítani, de nekem az vagy!
Mert aki felmagasztalja magát, az megaláztatik. Aki viszont megalázza magát, az felmagasztaltatik. Ahelyett, hogy büszkén kihúznánk magunkat, vagy duzzogva elfordulnánk mindenkitől, oda kell Jézus elé térdelnünk, és hagyni, hogy ő bizonyítsa az értékünket nekünk. És akkor szabadságban élhetünk. Akkor már nem azzal telik az életünk, hogy bizonygatjuk az értékünket Istennek, magunknak és másoknak, hanem azzal, hogy Isten bizonygatja az értékünket nekünk, és ujjongva újságoljuk másoknak, hogy ők is értékesek, mert Isten őket is szereti! Akkor már lehetünk önmagunk, akkor lehet valódi kapcsolatunk Istennel, és akkor tudunk másokat szeretni, mert nem versenytársakat látunk bennük, nem nálunk jobb vagy rosszabb embereket, hanem testvéreket, akiket a mennyei Atya pont ugyanúgy szeret, mint engem.
Testvérem, nézz magadba most egy pillanatra! Ha igazán őszinte vagy magaddal, te mit hiszel? Hogy neked kell bizonyítanod az értékedet Isten, magad és mások felé, és ez vagy megy neked, vagy nem? Vagy azt hiszed, hogy Isten bizonyítja az értékedet neked és másoknak? Ez egy kulcsfontosságú kérdés. Egyrészt az életminőséged szempontjából: hogy egy szorongó, bizonyításkényszeres életet élsz, elszigetelve a mély kapcsolatoktól, vagy egy felszabadult, Istenben nyugodt, kapcsolódni tudó életet. Nagyon sok múlik ezen. Másrészt azért, mert ez az evangélium egyik központi üzenete. Ez nem más, mint a megigazulás tana.
Jézushoz csak térden lehet közelíteni. Le kell mondanunk a saját igazságunkról, hogy ránk adhassa az ő igazságát. Le kell vetnünk a koszos rongyainkat, hogy ő fehér ruhát adhasson ránk. Az a téma, hogy Isten felöltöztet bennünket, új ruhát ad nekünk, ez végigvonul a Biblián, és pont azt szimbolizálja, amiről eddig beszéltem: hogy nem nekem kell bizonyítanom számára az értékességemet, mert az lehetetlen, hanem ő bizonyítja számomra az értékességemet.
Az első emberpárnak a bűnbeesés után azonnal bőrruhát készített Isten. Több prófétánál is előkerül, hogy a kiválasztottakat szép, tiszta ruhába öltözteti. Pál apostol arra bátorít, hogy öltsük magunkra az Úr Krisztust, Jézus egyik példázatában és a Jelenések könyvében pedig azt olvassuk, hogy a mennyben a Bárány menyegzőjét ünneplők szép új ruhát kaptak. A tékozló fiú elé pedig kiszaladt az apja, és ünneplő ruhát adott rá és gyűrűt húzott az ujjára. Ez mind arról szól, hogy Isten megmutatja: hiába van bűntudatot, hiába ment tönkre az életed a saját erődből, te értékes vagy nekem. Én ruházlak fel.
Testvérem, te térdelsz Jézus elé, mikor jön, vagy büszkén kihúzod magad? Mert ha elétérdelsz, akkor felállít, tiszta ruhát ad rád, és átölel. Bizonyítja, hogy értékes vagy neki. Ha büszkén kihúzod magad, és a saját értékedet próbálod bizonygatni, akkor pedig túl késő lesz szembesülni vele, hogy a koszos rongyaidra vagy büszke, mert annyit ér a te igazságod, és csak megtévesztetted magad.
Azzal kezdtem, hogy vajon ki mit mondana arra a kérdésre, hogy mi adja az ember értékét. Megnéztük, mit mondana rá az írók és nagy emberek, mit mondhatott volna rá a farizeus a példázatban, és mit mondanánk talán mi, ha hirtelen megkérdeznék tőlünk. De tudjátok, Jézus mit válaszolna erre a kérdésre, hogy mi adja az ember értékét? Hogy mi adja a te értékedet? A sebeire mutatna, és azt mondaná: “Ez.” Elhiszed végre neki, hogy értékes vagy, vagy még mindig bizonygatni akarod, hiába? Mert ha elhiszed, akkor nem tehetsz mást, mint elé térdelsz, mikor jön. Ámen.
Áldás: Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.
Szerző: Lipták András
