„Isten pedig abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt
értünk, amikor bűnösök voltunk.” – Róma 5,8
Húsvétkor minden évben újra és újra emlékeztetjük magunkat arra a felfoghatatlan
szeretetre, amelyet Isten mutatott felénk Jézus Krisztus keresztáldozatán keresztül. Nem
azért halt meg értünk, mert kiérdemeltük. Nem azért, mert jók voltunk. Hanem amikor még
bűnösök voltunk. Ez az isteni kezdeményezés minden szeretet megnyilvánulása közül a
legnagyobb.
Személy szerint én a szeretetet akkor érzem a legmélyebben, amikor valaki tesz értem
valamit. Ha lemond az idejéről, ha segít, ha cselekszik értem – ezek mindig mélyen
megérintenek. És amikor Krisztus keresztjére nézek, ott nem csupán egy emberi tett, hanem
az örökkévaló Isten legnagyobb tette áll előttem. Ő valóban azt tette értem, amire a
legnagyobb szükségem volt. Empátiával és szeretettel átérezte a helyzetemet – a bűntől
elszakadt, megtört, magára maradt ember állapotát – és ennek megfelelően hozta meg
döntését: életét adta értem.
Nem csupán a problémáimat akarta megoldani, hanem a valódi szükségemet betölteni. És ez
a szükség nem más, mint a szeretet. A feltétel nélküli, elfogadó, önfeláldozó szeretet, ami
átformál és felemel.
Ezért értékes számomra az életem – mert valaki ennyire értékesnek látott engem. Ez ad
értelmet, amikor elveszettnek érzem magam. Ez ad reményt, amikor a körülmények sötétek.
Ez ébreszt hálát nap mint nap, és ez a hála az, ami előre visz, amikor nehézségekkel küzdök.
Húsvétkor tehát nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk, hanem arra a mély
személyes igazságra, hogy szeretve vagyunk – nem kicsit, nem feltételesen, hanem örökre,
visszavonhatatlanul, és a legnagyobb áron.
Szerk.: S.K.R.
