Ifjúságunk 2025. október 23. és 25. között, a szokáshoz híven, ismét kirándulni volt — ezúttal a Mátrában, Parádon.
A szálláshoz közeledve kacskaringós, erdős úton haladtunk, amely mesébe illően szép volt. Sárguló fák szegélyezték az utat, a távolban hegyek bontakoztak ki, és az autók faleveleket sodortak maguk után.
Fennakadás nélkül, biztonságosan érkeztünk meg a szállásra, annak ellenére, hogy magas „ütközésfaktor” volt az úton és az udvaron, mivel nagyon meredek volt a kocsibejáró. Szerencsére nem történt baleset.
Istennek hála, többnyire szép időnk volt. Csak az első nap eredt el az eső, így a kilátóba aznap nem tudtunk eljutni. Másnap azonban hétágra sütött a nap, nem volt annyira sáros minden, így a betervezett túrázás sem maradt el. Egy vízesést néztünk meg, és közben csak álmélkodtunk a minket körülölelő, őszülő természet szépségén — Isten keze alkotásán, amely leírhatatlanul gyönyörű volt.
A túra közben is tervezetlenül csapatépítés zajlott. Jó beszélgetések alakultak ki, és szükségünk volt egymás segítségére, hogy a sárosabb, csúszósabb terepen biztonságban átkeljünk, vagy elkerüljük a nagyobb pocsolyákat. A vízesésnél megpihentünk, a merész vállalkozók pedig fel is kapaszkodtak a csúcsra, ahonnan büszkén integethettek — jogosan, hiszen nagyon meredek volt az odavezető út.
A kirándulás vezérfonala a hűség témaköre volt, amit a három nap alatt mélyrehatóan tanulmányoztunk André és Ákos segítségével.
Szó volt a párkapcsolati, baráti és gyülekezeti hűségről is, amelyek összhangban állnak egymással, és többször átfedésbe kerültek az alkalmak alatt. Arról is beszéltünk, hogy Isten duplán hűséges hozzánk, valamint arról, hogy a mai fogyasztói társadalomban a hűség a gyakorlatban is kihalófélben van. Ez megmutatkozik a rövid élettartamúra tervezett eszközökben, amelyeket már kisebb hiba esetén is cserélni kell, mert javításuk többe kerülne — és sajnos a kapcsolatokban is.
Egyre több a megcsalás és a válás. Az emberek nem tartanak ki egymás mellett; minden csak addig érdekes, amíg örömöt ad, amitől azt hisszük, hogy boldogok leszünk. Pedig a boldogság nem jelenti a folyamatos elégedettséget és örömöt.
Bármilyen kapcsolatban dolgozni kell mindkét félnek, különben nem fognak tudni együttműködni. Ez igaz az Istennel való kapcsolatra is. Isten azonban nem ember, és nem hagy el minket, mert Ő mindig hűséges. Fontos viszont, hogy ezt elfogadva ne dőljünk hátra a karosszékben, hanem egy kölcsönös, bizalmon alapuló kapcsolatban éljünk, ahol Isten is megtart minket, de mi sem tétlenkedünk.
Ebből fakad az is, amiről hallhattunk: a kapcsolatok kölcsönös elköteleződést, szövetséget jelentenek mindkét fél számára, amin dolgozni kell. Néha konfliktushelyzetekben is helyt kell állni, kitartani a másik mellett, még akkor is, ha ő már lemondott valamiről.
Ilyen lehet például a gyülekezet megtartó ereje, a közös ima, és Isten feltétlen szeretete, amely sosem szűnik meg. Ő nem mond le rólunk.
Tény, hogy minden egészséges kapcsolat működéséhez le kell mondani bizonyos dolgokról, és kompromisszumokat kell kötni.
A párok egymást választják a házasság szövetségében, és nem tekintenek másra. Jézus pedig önmagát áldozta fel, hogy közelebb lehessünk az Atyához — ehhez nekünk kell elköteleződni, és megpecsételni, hogy hozzá tartozunk, például a bemerítkezéssel, tudatosan odaszánva életünket.
Nehéz feladat ez, nem mindig könnyű; olykor napról napra, óráról órára kell helyesen dönteni bizonyos helyzetekben. De ha őszintén belegondolunk, ez mégsem akkora áldozat ahhoz képest, amit Jézus tett.
Természetesen nem vagyunk egyedül: megkapjuk a Pártfogót, hogy ne kelljen mindent saját erőből megoldanunk.
A párkapcsolati témán belül arról is szó esett, hogy aki még nem tartozik valakihez, az használja ki a kapott időt hűségesen. Dolgozzon magán, és hozza ki a legtöbbet a helyzetéből, ne siránkozzon, hogy nem jött még el az ideje. Gondoljon inkább úgy rá, hogy „készül valakinek”, és neki is készül valaki.
Különleges volt a résztvevők aránya: frissebb házasok és párkapcsolat nélküliek is voltak köztünk. Egy rövidebb fiús–lányos csoportbeszélgetés során fontos témákat és tanácsokat tudtunk átbeszélni, és jó volt egymás gondolatait, meglátásait, véleményeit meghallgatni egy-egy kérdés kapcsán.
A szokáshoz képest most nem mentünk sokfelé a túrázáson kívül, de nem is volt rá szükség, hiszen így jobban összhangban voltunk, és több lehetőség adódott a csapatépítésre is.
Az első nap vacsora után közösen készítettük elő a másnapi ebédhez valókat, és mindig akadt valaki, aki segített az ételek kirakásában vagy a mosogatásban.
A dicsőítés is nagyon különleges volt: mindenki bekapcsolódott, és így kisebb közegben még szívhez szólóbb tudott lenni.
Úgy gondolom, tényleg egy csapatként tudtunk működni. Mindenki jól érezte magát, és el tudott hozni magával valamit — akár a dicsőítésből, a tanításokból, a beszélgetésekből, vagy az őszi természet látványából.
Hogy a beszámoló teljes legyen: első nap vacsorára hot dogot ettünk, másnap ebédre pedig nem maradhatott el a pörkölt sem.
Szerző: Kovács Virág
